Tarkovszkijról

Tarkovszkijról: rájöttem, hogy a kedvenc filmrendezőm, nem láttam ugyan az összes filmjét, de amit igen, azokból is kiderült egy s más. A Sztalker fantasztikus. Az ember végül kikényszerül a pusztába, ahol semmi sincs csak egy két rom, minden a tárgyak mulandóságáról beszél és az egzisztenciális kérdések, a lélek legmélyebb és egyben legárnyaltabb mozzanatai kerülnek előtérbe. Ez a hely mindenre fényt derít, az emberről leesik az álarc és megmutatkozik a valódi én: a gyengeségek, az élethazugságok, és csak a lecsupaszított én, akinek valóban nincs már semmi reménye, aki már csak az „istálló melegére” vágyik és nem a lámpafényes üres palotára (lásd: Pilinszky), csak az képes új emberként hazatérni ebből a pusztából. Ez a puszta a Zóna. Van itt egy hely, egy szoba, ahol teljesülnek a kívánságok, de aki nem egészen reményvesztett és gyenge, az talán holtan esik össze még az ajtajában…aki csak játszadozik a mélységgel, aki valójában csak a felszínen mozog.
Egyébként nem lehet róla elemzést írni, konkrét mondanivalót keresni…mindenkinek mást jelent valószínűleg…csak elmélyedni lehet benne és követni (lásd: Szilágyi Ákos filmelemzését)
Míg a Mátrix nagy költségvetéssel, ütős jelenetekkel, stb. szintén arra utal, hogy talán az az élet, amit élünk nem a valóság, hogy létezik valami más is, ami talán nem olyan csillogóan szép, de valódi, addig a Sztalker ezt úgy ábrázolja, hogy a 3 főszereplő tulajdonképpen végig egy rozsdás vasdarabokkal teleszórt mezőn bolyong…és a hatás ugyanolyan erős, sőt…Persze, mindenkinek más filmnyelv közvetíti jobban a mondanivalót, lehet, hogy a Stalker puritán képi világa és elvontsága egyeseknek megfoghatatlan, ez van.
Nekem ez az (egyik) kedvenc filmem.

Egy patak csordogál a fűben, a patakban egy-egy rozsdás alkatrész, egy tükördarab és kövek. A szél is fújdogál. A vízesés előtti boltívekről függő vasdarabokat időnként meg-meglóbálja (valójában rozsdás lámpabúrák, nyikorgás). Nem vagyok se jó se rossz, csak reménytelen. Reményt nem ismerő. Nem, célt nem ismerő. Remény van. Ha rálépek a homokágyra lehet, hogy elsüppedek. A felbukkanás máshonnan várható, egy medencéből, melyben esővíz van. Ez a hely szeszélyesnek tűnik, de lehet, hogy egzakt, konkrét, szilárd, adott, és ami hullámzik az csak(!) a lelkiállapot. Ez a hely vagy úgy változik, ahogy mi, vagy mi vetítjük ki rá mindezt és ő maga szilárdan áll. De nem mindig létezett, mi hívta elő és miért zártuk ki az életünkből. Miért kell lemerülni belé és nem csak átlépni?